Blogolj!

Aminek a nevét soha ki nem mondtam

Tudod, ma kicsit úgy vagyok mint Karinthy Frigyes. Még ő sem tudta nevén nevezni ezt a velünk kényszerből örökbe fogadtatott mostohagyermeket, pedig ha valaki, ő aztán tudott bánni a szavakkal. Kint most a szeszélyes kora nyári időjárás kicsit megbékélni látszik, hét ágra süt a nap, a lelkemben mégis kéretlenül hull a szomorú eső és gyászolok. Karinthynak is fájt és nekem is fáj az a dolog - mert nevezzük csak dolognak, ha már az író sem nevezte nevén -, ami egy híján száz éve lüktet eleven sebként a magyar szíveken.

Karinthy Trianon emléknapjára kisfiának írt levelében úgy fogalmazott, megpróbálja megmondani, mi az, amit érez, akkor talán nem kell kimondania és így vagyok most ezzel én is. Évtizedek repültek el, generációk jöttek és mentek, s mégis, minden egyes magyar ember bélyeggel születik meg a mai napig. A nagyhatalmi politika önös érdekei által mesterségesen és gyűlölettel előállított bélyeggel, amelyet meg nem érthet, fel nem foghat, fel nem dolgozhat és főleg el nem fogadhat. Ennek akkor valamiért így kellett lennie, és így is lett és nekünk nem volt ebbe beleszólásunk, csak a tehetetlen düh maradt és marad mindig.

Én viszont most ugyanolyan nyugodtan és szabadon és őszintén írhatok, ahogy tette azt Karinthy, és mint ilyen, nyugodtan és szabadon és őszintén le is írom, hogy nekem a bácssági nagyszülői otthon mindig Magyarországon volt. Soha nem külföldre utaztam Jugoszláviába, Szerbiába, Szerbia és Montenegróba - na, látod kisfiam, ezek sem tudják eldönteni mi a jó nekik, mondaná nagyapám. Ők mindig délvidékinek, vajdaságinak vallották és mindig magyarnak érezték magukat, én pedig a mai napig haza járok itthonról a bácsfeketehegyi nagyszülői házba. Holott az én életemben, de már a szüleim életében sem volt az soha Magyarországon. Pedig ott kellett volna lennie, ott kellene lennie még mindig.

De ahogy Karinthy is írja, akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek és valahogy így fáj nekünk magyaroknak ma, 2019-ben is az 1920-ban aláírt és elfogadott trianoni békeszerződés. Diktátum. Mert mi kaptunk akkor egy független országot, ami mégis függött a bábmesterek zsinórrángatási kényétől és kedvétől, mi kaptunk akkor egy békét, amilyen békét még a legrosszabb ellenségeinknek sem kívánunk soha. Bár vissza nem állíthatom az egykori határokat, haza nem hozhatom a kint ragadt magyarokat, meg nem fordíthatom a történelem kerekének forgását, egyet mégis megtehetek.

Megemlékezhetek egy olyan országról, amelyet soha nem láthattam teljes pompájában tündökölni, soha nem élhettem benne és mégis benne élek és mégis csodájára járok, mert hiszem, hogy a tollal, ceruzával és vonalzóval megszerkesztett határok csak a papíron léteznek. A szívünkben nem.

https://15millio.blogstar.hu/./pages/15millio/contents/blog/73918/pics/lead_800x600.jpg
15 millió magyar,trianon
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?